Kérdések és válaszok: A Romákról kialakított kép forradalmi átalakítása
Nemrég Márton Jocinak, a művésznek és a Nyílt Társadalom Alapítványok Közösségépítő Fiatal Ösztöndíjasának munkája az ELLE magazin magyar kiadásában jelent meg. Zachary Turk, a Nyílt Társadalom programfelelőse interjút készített Mártonnal a Roma LMBTI- közösségről, a médiában történő bemutatásukról és arról a folyamatról, mely akkor megy végbe, amikor a periférián élő csoportok úgy döntenek, hatást gyakorolnak a róluk kialakított kép megformálására.
Először is, tudna nekünk pár szóban mesélni az Elle magazinban megjelent fotójáról?
Egy gyermekkori emlékem inspirálta - emlékeim szerint az volt az első alkalom, amikor is szégyent éreztem amiatt, mert nem feleltem meg a nemi normáknak.
Amikor kisgyermek voltam, szerettem a nagymamám szoknyájában táncolni, mialatt a kedvenc zenémet hallgattam. Egyszer azonban ráléptem a szoknyára, felbuktam, és beütöttem a fejem a közeli asztalba. Már önmagában véve is elég rossz volt, hogy a szüleimnek be kellett vinniük engem a kórházba. Amikor pedig hallottam, hogy a szüleim a baleset körülményeiről beszélgetnek, ráeszméltem, hogy a felnőtt világ értékrendszere szerint, valami „hibádzik” velem, hogy szoknyát viselek.
Ezért is látható szoknyában a fotón?
Igen, így van. Az a fotózás volt az első alkalom, hogy ismét felvettem a szoknyát a gyerekkori eset óta. Tehát azt szerettem volna, hogy az önarckép a gyermekkornak azt a szeletét mutassa be, amikor is megtanuljuk a többi embernek, a nemiséggel kapcsolatosan ránk vonatkozó elvárásait. Úgy tűnt számomra, hogy ezzel nagyon-nagyon sok ember tud azonosulni, nem csak a roma LMBTI-emberek.
Milyen kapcsolatot lát a roma LMBTI-ábrázolás és a társadalmi változás között?
Hiányos a roma LMBTI-emberek médiában történő bemutatása — illetve az a néhány alkalom, amikor is minket bemutatnak, nem fedi a valóságot, hogy kik is vagyunk valójában. Ez motiválja az érintetteket, hogy vizuális önarcképeken keresztül máshogy mutassák be önmagukat.
Anélkül, hogy tagadnánk a roma LMBTI-emberek társadalomban megtapasztalt nehézségeit, azt szeretnénk megmutatni, hogy, mi is gyönyörűek és erősek vagyunk. Mind az igazság, mind pedig a tudatos önérvényesítés érdekében, nagyobb mozgásszabadságra van szükségünk ahhoz, hogy megmutathassuk identitásunk többi vetületeit is.
Miért önarcképek?
Úgy vélem, amikor megbizonyosodsz arról, hogy a perifériára szorult közösségek tagjai eldöntik, hogyan is szeretnék magukat láttatni, abban végül is több méltóság és komolyság mutatkozik meg, mint ahogy az máskülönben lenne.
Egyszerűen fogalmazva, senki sem akarja önmagát tehetetlenként és szánalmasként fotón ábrázolva viszontlátni. Az egyetlen ok, amiért ez mégis bekövetkezhet az az — és ez bevett gyakorlatnak tekintendő —, hogy gyakran előfordul, olyan emberek határozzák meg a roma LMBTI-emberek ábrázolásának mikéntjét, akik nem is tartoznak a roma LMBTI-közösséghez.
Reményei szerint hogyan inspirál másokat a munkáján keresztül?
Azt remélem, hogy az emberek ráébrednek arra, milyen sokrétű is a roma LMBTI-közösség, továbbá, mivel e közösség sokféle tapasztalattal rendelkezik, így sok mondanivalónk van és sokat tudunk adni a világnak.
Az üzeneteink azonban nem korlátozódnak a roma LMBTI-közösségre; a rasszizmus, a nőgyűlölet, a kövérség miatti szégyen, és a mérgező férfiasság ellen is harcolunk. Való igaz, hogy a mi közösségünk létrehozásán munkálkodunk, de azon vagyunk, hogy minél nagyobb réteget érjünk el, és beépítsünk másfajta emberek tapasztalatait is.
